A 40-edik fejezet örömére (részemről xD) egy hosszabb részel és az egyik kedvenc számommal jelentkezem:) (most nem FOB) Jó olvasást:))
_________
-Peter! Még be sem mutattad a barátnőd.- mondta kedvesen, de mégis szigorúan a néni.
-Elnézést. Izabell néni, Simon bácsi ő itt Jessmine Whide a barátnőm.- nos, az utolsó kijelentésre általában nem reagálok vörösödéssel, de mikor van az, hogy a kedvenc zenekarod basszus gitárosa, aki mellesleg az egyik kedvenced is a bandából, a barátod lesz, és el visz bemutatni a rokonoknak? Na ugye, hogy ez nem egy hétköznapi eset!
-Jó estét, Jessmine vagyok, de nyugodtan szólítsanak Jess-nek vagy ahogy tetszik.- mutatkoztam be.
-Rendben Jessmine, de miért nem vettétek még le a kabátot?- kérdezte Izabell néni, mire, gyorsan elkezdtünk öltözni. Miután végeztünk Simon bácsi beinvitált minket az ebédlőbe, ahol egy megterített asztal fogadott minket, tele finomabbnál finomabb házi készítésű ételekkel.
-Na foglaljatok helyet, mint ha csak otthon lennétek.- mondták kedvesen, mi meg engedelmeskettünk.
-Hát még úgy nincs biztos pont, de vagy ovonnőnek, hang mérnöknek, vagy esetleg még könyvelőnek.- válaszoltam.
-És arra nem gondoltál, hogy énekesként tevékenykedj?- kérdezte Izabell néni.
-Hát így konkrétan nem jutott eszembe....
-Miért nem?- kérdezte Pete.
-Hát most őszintén nincs sok esélyem arra, hogy befussak. Ne vedd zokon, de az hogy egyszer fellépek veletek az még nem elég.... Meg kiskoromtól kezdve gyerekekkel szeretnék foglalkozni, mivel imádom a gyerekeket, de persze a zenét is. És az is vonz, de mindig is akartam gyerekeket, meg persze most is akarok, és ha esetleg befutnák, amire szerintem nincs nagy esély nem biztos, hogy lenne időm mindketőre, vagyis választanom kellene, és akkor inkább a családot választanám.- fejeztem be a nagy monológomat.- Elnézést hogy ennyit beszéltem... Csak nem tudom, hogy miért mondtam el ezeket a dolgokat.
-Semmi gond.- mondta Izabell néni.- Saját magamra emlékeztetsz ezzel a céltudatosságodal. Nincs igazam Simon?- kérdezte a férjét Izabell néni, de ő nem reagált, mivel időközben Pettel beszélgettek valamiről elmélyülten. Hogy politikáról vagy sportol azt nehéz volt megálapítani, mivel egyik percben még erről utána pedig már egy másik témánál voltak.
-Simon!- mondta most erélyesebben Izabell néni, mire a férje felnézett és értetlen tekintettel meredt a feleségére. Pontosabban, értetlen tekintettel, csodálattal, szeretettel, és szerelemmel. Még 40 év házasság után is (ezt is egyike azoknak a dolgoknak amiket ma vacsora alatt megtudtam.)úgy nézett a feleségére, mint valami isteni tertemtményre. Ez valamiért elmosolyogtatott.
-Mi az?- hajolt oda hozzám Pete.
-Semmi, csak... Látod, ahogy egymásra néznek ennyi év után is?
-Igen. Ezen mosolyogsz?
-Igen...
-Hogy ízlett a vacsora? Ha kértek, akad még mit enni.- mondta kedvesen Izabell néni.
-Nagyon finom volt. Jaj köszönöm, de én már tele vagyok, az se biztos, fogy fel birok állni.
-Hát pedig jó lenne, mert még szeretnék neked valamit mutatni.- mondta Pete.- Ha nem bánnátok, lemehetünk az üzlet helyiségbe?
-Persze hogy lemehettek!- mondta Simon bácsi.
Szóval felálltunk és Pete vezetésével lementünk az antikváriumba.
-Mit szeretnél mutatni?- kérdeztem, ahogy követtem Petet, kikerülgetve az akadályokat, amik az eladandó tárgyakat képviselték.
-Csak néhány másodperc és meg tudod.- mondta, majd befordult két szekrény közzé, és megtorpant. Mikor melléértem, akkor láthattam csak meg, hogy mit néz. Egy nagyon szépen megmunkált ékszeres dobozt. Négy pici lábon állt, amik aranyra voltak festve, a doboz alapeszíne vörös volt, a faragások pedig arannyal voltak rajta kiemelve.
-Tetszik?
-Ez most kérdés? Imádom!
-Akkor jó, mert ez a tiéd.
-Köszönöm szépen!- mondtam, majd megcsókoltam. És úgy érzem, hogy ez a csók is felkerül a felejthetetlen pillanatok listájára, mint ahogyan ez az este is.
-Szereted a könyveket ugye?
-Igen, milyért?
-És mit szólnál, ha azt mondanám, hogy találtam egy nagyon értékes könyvet a számodra?
-Azt hogy csodálatos vagy!
-Ezt már tudom.- nevetett, majd ismét elindult, megcélozva egy másik könyvespolcot.
Az egyik polcról leemelt egy régi kötésű könyvet. A bordáján már kifakult betűkkel ez állt: Charles Dickens Két Város Regénye. A megjelenésének az éve 1859, vagyis első kiadás.
-Ez egy vagyont ér!
-Csak úgy mint nekem te.
-Ez nagyon hízelgő, csak az a baj, hogy én nem tudok neked semmit adni.
-Dehogynem tudsz, bármit válasthadsz innen.
-Bármit?
-Igen.
-Jó, de azzal a feltétellel, hogy kifizethetem.
-Szerintem Izabell néni ellenkezni fog veled, de legyen ahogy szeretnéd.
-Köszönöm.- válaszoltam, majd felfedező körútra indultam.
A kirakat előtt mentem el, mikor megcsillant ott valami, az utcáról beszivárgó fényben. Egy ezüst, antik kép keret volt az. Azonnal megtetszett, és tudtam, hogy ezt fogom odaadni Petenek.
-Meg is vagy?- kérdezte, mikor vissza mentem hozzá.
-Igen.
-Láthatnám?
-Legyen,,de ez még csak az ajándék egyik része..- mondtam, miközben elővettem a hátam mögül a kép keretet.
-Egy kép keret?
-Egy ezüst kép keret! Gondolj bele, majd kapóra jön vérfakasok ellen, meg jól néznénk ki benne...
-Az igaz... Köszönöm.- mondta,és átölelte a derekam, majd lassan elindultunk az emeletre a cuccainkért.
-Na meg lelted?- kérdezte Simon bácsi Pete-et.
-Igen.
-És?- türelmetlenkedett Izabell néni.
-Nagyon szép az ékszeres doboz, a könyvre pedig nagyon, nagyon fogok vigyázni! De a kép keretet ki szetemém fizetni.
-Jaj, de arra semmi szükség.
-De szeretném, mert ha nem fizetem ki,akkor olyan mint ha el lopta, volna.
-Az nem lopás, ha a tulaj engedélyezi a fizetés nélkül való elvitelt.- erősködött Izabell néni.
-Ezt tessék a lelki ismeretemnek megmagyarázni.- válaszoltam, de ezek után már nem erőltette tovább a dolgot.
Lassan elbúcsúztunk a vendég látóinktól, mivel már jócskán 11 után járt az idő, és még haza is kellett mennünk.
-Mehetünk taxival is.- mondta csak úgy mellékesen Pete, mikor kiértünk az utcából.
-Nem kellene azzal elrontani ezt a csodás mai estét.
-Ahogy szeretnéd. Te komolyan gondoltad azt amit mondtál?- kérdezte pár perccel később.
-Mit? A lelki ismeretes dolgot?
-Nem, amit a jövőddel, meg a családdal kapcsolatban mondtál?
-Jaj, igen.
-Ezt eddig miért nem mondtad nekem?
-Mert nem kérdezted és nem is volt úgy mikor...
-De biztos, nem akarsz énekes lenni?
-Igen, de ez nem azt jelenti, hogy most otthon nem fogok énekelni. Szóval, ha azt vártad, hogy így megúszhatod mikor éneklek mondjuk takarítás, pakolás vagy zuhanyzás közben tévedtél.
-Jaj ne! Pedig már reménykedtem.- mondta röhögve.
-Sejtettem, hogy ezt a választ kapom.
-Én meg azt, hogy ezt a választ kapom.
-Ez most olyan nyálas nem?- kérdeztem nevetett.
-De, de nem érdekel, mert szeretlek!
-Én is szeretlek!
Egy kéz súját éreztem a derekamon, ami finoman el kezdett magafelé húzni, úgy, hogy már csak a kabát volt köztünk az akadály.... Majd az ajkát éreztem az ajkamon, és átadtam magam a pillanatnak, és az érzelmeknek...
_________
-Peter! Még be sem mutattad a barátnőd.- mondta kedvesen, de mégis szigorúan a néni.
-Elnézést. Izabell néni, Simon bácsi ő itt Jessmine Whide a barátnőm.- nos, az utolsó kijelentésre általában nem reagálok vörösödéssel, de mikor van az, hogy a kedvenc zenekarod basszus gitárosa, aki mellesleg az egyik kedvenced is a bandából, a barátod lesz, és el visz bemutatni a rokonoknak? Na ugye, hogy ez nem egy hétköznapi eset!
-Jó estét, Jessmine vagyok, de nyugodtan szólítsanak Jess-nek vagy ahogy tetszik.- mutatkoztam be.
-Rendben Jessmine, de miért nem vettétek még le a kabátot?- kérdezte Izabell néni, mire, gyorsan elkezdtünk öltözni. Miután végeztünk Simon bácsi beinvitált minket az ebédlőbe, ahol egy megterített asztal fogadott minket, tele finomabbnál finomabb házi készítésű ételekkel.
-Na foglaljatok helyet, mint ha csak otthon lennétek.- mondták kedvesen, mi meg engedelmeskettünk.
A vacsora valami fenséges volt! Közben beszélgettünk, vagy inkább kérdésekre válaszoltunk, mint például: Hogyan találkoztatok?, Mióta vagytok együtt? Jessmine te hány éves vagy? meg hasonlók. Az utoljára említett kérdésnél, nagyon feszengtem, hogy mit fognak szólni a nagy kor különbséghez, de nem mondtak rá semmit, és mintha meg sem lepődtek volna rajta. Lehet, hogy Pete megemlítette nekik? Valószínü.
- És tudod, hogy mit szeretnél tovább tanulni?- kérdezte Simon bácsi.-Hát még úgy nincs biztos pont, de vagy ovonnőnek, hang mérnöknek, vagy esetleg még könyvelőnek.- válaszoltam.
-És arra nem gondoltál, hogy énekesként tevékenykedj?- kérdezte Izabell néni.
-Hát így konkrétan nem jutott eszembe....
-Miért nem?- kérdezte Pete.
-Hát most őszintén nincs sok esélyem arra, hogy befussak. Ne vedd zokon, de az hogy egyszer fellépek veletek az még nem elég.... Meg kiskoromtól kezdve gyerekekkel szeretnék foglalkozni, mivel imádom a gyerekeket, de persze a zenét is. És az is vonz, de mindig is akartam gyerekeket, meg persze most is akarok, és ha esetleg befutnák, amire szerintem nincs nagy esély nem biztos, hogy lenne időm mindketőre, vagyis választanom kellene, és akkor inkább a családot választanám.- fejeztem be a nagy monológomat.- Elnézést hogy ennyit beszéltem... Csak nem tudom, hogy miért mondtam el ezeket a dolgokat.
-Semmi gond.- mondta Izabell néni.- Saját magamra emlékeztetsz ezzel a céltudatosságodal. Nincs igazam Simon?- kérdezte a férjét Izabell néni, de ő nem reagált, mivel időközben Pettel beszélgettek valamiről elmélyülten. Hogy politikáról vagy sportol azt nehéz volt megálapítani, mivel egyik percben még erről utána pedig már egy másik témánál voltak.
-Simon!- mondta most erélyesebben Izabell néni, mire a férje felnézett és értetlen tekintettel meredt a feleségére. Pontosabban, értetlen tekintettel, csodálattal, szeretettel, és szerelemmel. Még 40 év házasság után is (ezt is egyike azoknak a dolgoknak amiket ma vacsora alatt megtudtam.)úgy nézett a feleségére, mint valami isteni tertemtményre. Ez valamiért elmosolyogtatott.
-Mi az?- hajolt oda hozzám Pete.
-Semmi, csak... Látod, ahogy egymásra néznek ennyi év után is?
-Igen. Ezen mosolyogsz?
-Igen...
-Hogy ízlett a vacsora? Ha kértek, akad még mit enni.- mondta kedvesen Izabell néni.
-Nagyon finom volt. Jaj köszönöm, de én már tele vagyok, az se biztos, fogy fel birok állni.
-Hát pedig jó lenne, mert még szeretnék neked valamit mutatni.- mondta Pete.- Ha nem bánnátok, lemehetünk az üzlet helyiségbe?
-Persze hogy lemehettek!- mondta Simon bácsi.
Szóval felálltunk és Pete vezetésével lementünk az antikváriumba.
-Mit szeretnél mutatni?- kérdeztem, ahogy követtem Petet, kikerülgetve az akadályokat, amik az eladandó tárgyakat képviselték.
-Csak néhány másodperc és meg tudod.- mondta, majd befordult két szekrény közzé, és megtorpant. Mikor melléértem, akkor láthattam csak meg, hogy mit néz. Egy nagyon szépen megmunkált ékszeres dobozt. Négy pici lábon állt, amik aranyra voltak festve, a doboz alapeszíne vörös volt, a faragások pedig arannyal voltak rajta kiemelve.
-Tetszik?
-Ez most kérdés? Imádom!
-Akkor jó, mert ez a tiéd.
-Köszönöm szépen!- mondtam, majd megcsókoltam. És úgy érzem, hogy ez a csók is felkerül a felejthetetlen pillanatok listájára, mint ahogyan ez az este is.
-Szereted a könyveket ugye?
-Igen, milyért?
-És mit szólnál, ha azt mondanám, hogy találtam egy nagyon értékes könyvet a számodra?
-Azt hogy csodálatos vagy!
-Ezt már tudom.- nevetett, majd ismét elindult, megcélozva egy másik könyvespolcot.
Az egyik polcról leemelt egy régi kötésű könyvet. A bordáján már kifakult betűkkel ez állt: Charles Dickens Két Város Regénye. A megjelenésének az éve 1859, vagyis első kiadás.
-Ez egy vagyont ér!
-Csak úgy mint nekem te.
-Ez nagyon hízelgő, csak az a baj, hogy én nem tudok neked semmit adni.
-Dehogynem tudsz, bármit válasthadsz innen.
-Bármit?
-Igen.
-Jó, de azzal a feltétellel, hogy kifizethetem.
-Szerintem Izabell néni ellenkezni fog veled, de legyen ahogy szeretnéd.
-Köszönöm.- válaszoltam, majd felfedező körútra indultam.
A kirakat előtt mentem el, mikor megcsillant ott valami, az utcáról beszivárgó fényben. Egy ezüst, antik kép keret volt az. Azonnal megtetszett, és tudtam, hogy ezt fogom odaadni Petenek.
-Meg is vagy?- kérdezte, mikor vissza mentem hozzá.
-Igen.
-Láthatnám?
-Legyen,,de ez még csak az ajándék egyik része..- mondtam, miközben elővettem a hátam mögül a kép keretet.
-Egy kép keret?
-Egy ezüst kép keret! Gondolj bele, majd kapóra jön vérfakasok ellen, meg jól néznénk ki benne...
-Az igaz... Köszönöm.- mondta,és átölelte a derekam, majd lassan elindultunk az emeletre a cuccainkért.
-Na meg lelted?- kérdezte Simon bácsi Pete-et.
-Igen.
-És?- türelmetlenkedett Izabell néni.
-Nagyon szép az ékszeres doboz, a könyvre pedig nagyon, nagyon fogok vigyázni! De a kép keretet ki szetemém fizetni.
-Jaj, de arra semmi szükség.
-De szeretném, mert ha nem fizetem ki,akkor olyan mint ha el lopta, volna.
-Az nem lopás, ha a tulaj engedélyezi a fizetés nélkül való elvitelt.- erősködött Izabell néni.
-Ezt tessék a lelki ismeretemnek megmagyarázni.- válaszoltam, de ezek után már nem erőltette tovább a dolgot.
Lassan elbúcsúztunk a vendég látóinktól, mivel már jócskán 11 után járt az idő, és még haza is kellett mennünk.
-Mehetünk taxival is.- mondta csak úgy mellékesen Pete, mikor kiértünk az utcából.
-Nem kellene azzal elrontani ezt a csodás mai estét.
-Ahogy szeretnéd. Te komolyan gondoltad azt amit mondtál?- kérdezte pár perccel később.
-Mit? A lelki ismeretes dolgot?
-Nem, amit a jövőddel, meg a családdal kapcsolatban mondtál?
-Jaj, igen.
-Ezt eddig miért nem mondtad nekem?
-Mert nem kérdezted és nem is volt úgy mikor...
-De biztos, nem akarsz énekes lenni?
-Igen, de ez nem azt jelenti, hogy most otthon nem fogok énekelni. Szóval, ha azt vártad, hogy így megúszhatod mikor éneklek mondjuk takarítás, pakolás vagy zuhanyzás közben tévedtél.
-Jaj ne! Pedig már reménykedtem.- mondta röhögve.
-Sejtettem, hogy ezt a választ kapom.
-Én meg azt, hogy ezt a választ kapom.
-Ez most olyan nyálas nem?- kérdeztem nevetett.
-De, de nem érdekel, mert szeretlek!
-Én is szeretlek!
Egy kéz súját éreztem a derekamon, ami finoman el kezdett magafelé húzni, úgy, hogy már csak a kabát volt köztünk az akadály.... Majd az ajkát éreztem az ajkamon, és átadtam magam a pillanatnak, és az érzelmeknek...
